Reggeli gondolatok…

Miután túltettem magam a reggeli negyedórás visszaalvásom okozta sokkon, rendben megérkeztem a nagy BTKra. Reggel első előadás rögtön filozófia, az Audmaxban. Az előadó is pontosan érkezik, kiosztja az irodalomlistát, mindenki a szokásos hallgatói ösztönt követi, minél feljebb és a szélére ülni a legjobb. Mivel én a tömeg közepén érkeztem be ezért nem volt már akkora választékom, látok néhány ismerős arcot, odaköszönök nekik, majd helyet foglalok egy csinos hölgy mellett. Előkészítem a füzetemet és a tollamat, hogy nyoma maradjon a reggeli erőfeszítésemnek, ami az ébren maradást célozta. Az első 45 percet gond nélkül bírtam, aztán bekövetkezett a tragédia. Az előadó elkezdte Platón: Állam című művének egy részletét felolvasni. Itt se lettek volna gondok, ha kipihenve érkeztem volna, de ez sajnos nem volt igaz. Amint elkezdett olvasni az agyam ledobta a szíjat és elkezdett elkalandozni. Valahogy szóba került a görög mitológia is, hogy hogy azt már nem tudom, de ez megmozgatta az agytekervényeimet. Pontosan azokat, amik nem arra koncentráltak, hogy ne aludjak. És így született meg ez az apró kis tanmese formálódott meg a fejemben.

Egy egyszerű földműves és a felesége a főszereplők, akikkel kapcsolatban semmi különleges nincs igazából, csak őket akartam főszereplőknek. A férj minden nap ugyanazt csinálta és nem zavarta egy kicsit se. Minden egyes áldott nap ugyanaz a nevetségesen primitív napirend. Felkelt reggelizett, dolgozott a földön, ebédelt, visszament dolgozni, megvacsorázott, majd fürdés után elaludt (már persze, ha aznap este fürdött). A felesége is ugyanezt a rutint végezte csak ő más elfoglaltsággal. És boldogok voltak, mert megvolt a helyük a világban, volt egy biztos pontjuk, és ami a legfontosabb dolog, nem ismertek más életformát. Nem tudták, hogy van élet az övékén kívül, hogy nem kell minden napnak ilyennek lenni. De nem tudhatták elszigetelve éltek mindentől, csak ők éltek együtt és az állatok. Pedig, ha tudták volna, hogy mi minden más van a világon, amit nem láttak, nem éreztek, nem tudnak annak puszta létezéséről se,

akkor már boldogtalanok lettek volna. Miért? Mert akkor rájuk nehezedett volna a tudat, hogy ennyi mindenre nem jut idejük.

Mi tudjuk, hogy mi mindent nem láthatunk sose, rengeteg dolgot hagyunk kipróbálatlanul, amire mindennél jobban vágyunk, hogy megtehessük. És a végén magunkat se érjük utol. Rohanunk valami nagy cél felé, nem nézzük merre, de megyünk valami nagy felé. Próbálunk elsőnek odaérni, oda ahol nem tudjuk, mi van. De úgy érezzük, hogy muszáj elérnünk. Megpróbáljuk a lehetetlent, versenyt akarunk futni az idővel, amikor pont, hogy nem versenyezni kéne vele. Jó barátként kéne köszönteni, mert megszépítette az emlékeinket, tudunk a pillanatban élni, és nem tudjuk, mit tartogat nekünk, és ez a legjobb az egészben. Hogy mindenki valahova akar eljutni, pedig sokkal fontosabb lenne, valamikorra eljutni. Abba a pillanatba, ahol úgy érezzük, teljesek vagyunk, mindenki, akit szeretünk, szerettünk, ott van velünk egy pillanatban. Nekem ez a teljes boldogság, amikor egy pillanatra mindenkinek megvan a helye, még nekem is, és képes vagyok elengedni. Akkor is, ha fáj is, de ezzel utat enged a következő pillanatnak ami nem tudom mikor jön el, de biztos vagyok abban, hogy el fog jönni megint és én várni fogom…

Majd felébredtem ebből az állapotomból és visszatértem a jegyzeteléshez, kiszabadultam az Audmaxból, a Radnóti kávézóból beszereztem egy jó kávét, és visszatértem a koliba.

Akinek túl filozofikus volt attól elnézést kérek, de mégiscsak késő esti álmatlanságom és reggeli bambulásom terméke ez a szösszenet.

Leave a Reply